75 éve született az öttusa magyar titánja


Irodalmi alkotásokkal doppingolt, kedvencei közé tartozott Tolsztoj és Dosztojevszkij, a célzóvízhez pedig egy idő után nem szívesen nyúlt. Balczó András, az öttusasport kiválósága csütörtökön ünnepelte 75. születésnapját. Egykori sporttársai, barátai köszöntötték, és ő hozta is szokásos formáját.

HIRDETÉS


De ki is az a Balczó András?

Számtalan magyar bajnoki cím tulajdonosa, többszörös világbajnoki dobogós és olimpiai éremszerző, a Nemzet Sportolója, Budapest díszpolgára, és még hosszan sorolhatnánk. Mindenekelőtt kötelességtudó, alázatos sportoló, aki mielőtt visszavonult volna, a magyar csapattal és egyéniben is mindent megvalósított öttusában. Kivételes pályafutására a XX. nyári olimpiai játékokon, azaz Münchenben került fel a korona. A bajor fővárosban az utolsó versenyszám, a futás előtt még szovjet riválisa, egyben jó cimborája, Borisz Onyiscsenko vezetett, de egy óriási hajrával végül révbe ért a magyar öttusázó. Ő Balczó András, a magyar sporttörténet egyik legkülönlegesebb alakja. A csütörtöki ünnepségen Szabó Bence, a szöuli és barcelonai olimpia aranyérmes kardvívója úgy fogalmazott, tízéves volt, amikor Balczó megnyerte a müncheni játékokat, akkor minden gyerek Balczó András akart lenni.

34 évesen érte el a csúcsot, az egyéni olimpiai elsőséget (fotó: olympic. org)

„Hadd liluljon a Borisz feje”

Müncheni diadalát a következőképpen örökítette meg a Népsport (a mai Nemzeti Sport jogelődje) az 1972. szeptember 1-i lapszámban: „Boldog vagyok. Rettenetesen boldog vagyok. Csak nevetgélek, jövök-megyek… A futás közben is, a fáradtság ellenére tulajdonképpen nagyon jól éreztem magam. Még morfondíroztam is: Na, most ráhajtasz még egy kicsit, hadd liluljon a Borisz feje. Meg: Na, öreg Onyi, te se fickándozol majd ezen a kaptatón, és ilyenek. De az az igazság, hogy a boldogságból is csak egy meghatározott mennyiséget képes felvenni az ember, azon túl semmit. És én is, most majd lefekszem, és reggel, amikor felkelek, valakinek majd figyelmeztetnie kell, hogy öreg, el ne felejtsd, olimpiai bajnok vagy! És akkor megint nagyon tetszeni fog az egész. Örülni fogok a jó hírnek!”

Balczó a szerény, Balczó a budapesti vb győztese

Pályafutása során néha talán túlságosan is szerényen értékelte képességeit. Saját bevallása szerint a lovaglás, lövészet, úszás, futás, illetve vívás közül utóbbival szenvedett meg a leginkább, ehhez képest az 1963-as országos vívóbajnokságon párbajtőrben nem talált legyőzőre, aranyérmes lett. Ragyogó pályafutásában nyilván kritikus pillanatokat, holtpontokat is találunk. Egyfelől az egyéni olimpiai elsőség – a jó néhány világbajnoki cím mellett is – csak harmadik nekifutásra jött össze, ugyanakkor az egyik legkegyetlenebb versenyéig 1969-ig kell visszalapoznunk a sporttörténelemben.

Az öttusa-világbajnokságnak akkor Budapest adott otthont, de hiába a hazai pálya, Balczó nem tudta magát a legjobb formába hozni, és a viadal előtt még csak dobogós helyezésben sem mert reménykedni: „Minimális felkészüléssel álltam a világbajnokság rajtjához. Egész évben nem volt kedvem edzeni, nem tudtam rávenni magam az előző évit akár csak megközelítő munkára sem. Arra számítottam, hogy az első hat között szép csendesen bent leszek, és azzal minden rendben lesz” – olvashatjuk Balczó naplóbejegyzését Dávid Sándor azonos című könyvében. Mint kiderült, Balczó András részben csak az ördögöt festette a falra (a lovaglás, a lövészet, valamint a vívás is jól sikerült, az úszás elfogadhatóra), részben viszont igaza volt, ugyanis az utolsó próba előtt Osnyiscsenko elhúzott 75 ponttal. Balczót a legnehezebb pillanatokon, amikor eluralkodott rajta a szorongás, a rendkívüli elkötelezettsége, illetve hazaszeretette segítette át. Nem akart leszerepelni a magyar rajongók szeme láttára, és végül a szorongást legyőzte a küzdeni akarás: Balczó egy csodálatos futással világbajnok lett.

Balczó András 75 évesen (fotó: MTI, Máthé Zoltán)


Célzóvíz, irodalmi örömök

A hatvanas évek öttusázásában nem volt abban semmi rendkívüli, ha a versenyzők a pisztolylövés előtt bepálinkáztak kicsit. Erre azért volt szükség, mert a feszültség, a remegés miatt az öttusázók még az edzésátlagot sem tudták kihozni a nagyobb világversenyeken, az alkohol pedig segített legyűrni az izgatottságot. Naplóbejegyzéseiből tudjuk, hogy Balczó András egészen az 1966-os melbourne-i világbajnokságig élt ezzel a „doppingszerrel”, az ausztráliai eseménytől fogva viszont elhagyta a célzóvízet, holott ezzel a döntéssel kisebb hátrányba került legfőbb vetélytársaival szemben. Balczó egyébként nagyon rajongott az irodalomért már sportolói pályafutása alatt is, előszeretettel olvasta többek között Ady Endre, József Attila, vagy éppen Szabó Lőrinc verseit, mint ahogy Lev Tolsztoj, Fjodor Dosztojevszkij, vagy Thomas Mann műveit.

„Csak azt mondom, ami eszembe jut”

Úgy tűnik, Balczó András több évtized elteltével is a régi. A csütörtöki köszöntők után a következő szavakat intézte egykori sporttársaihoz, barátaihoz: „Elnézve ezt a nagy nyüzsgést körülöttem, úgy érzem, magam mintha filmet néznék, de egyben a főszereplője is lennék, és nem is mellék-, hanem úgy tűnik, főszereplője. Otthon gondolkodtam, hogy beszéljek-e, mert alapvetően úgy vélem, az ünnepelt hallgasson, de ez egyben lehetőség is. Azon morfondírozom, hogy ezt a sok dicséretet, amit a jelenlevőktől kaptam, nem lehetne-e bespájzolni és később hetenként elővenni belőle. Nem készültem beszéddel, csak azt mondom, ami eszembe jut” – idézi az immáron 75 esztendős Balczó Andrást a Magyar Távirati Iroda.

 

 

 

 



Címkék:   öttusa  Balczó András  
Hozzászólások


Név:
Email:
Hozzászólok:
captcha
Biztonsági kód

Jelenleg nincs hozzászólás ehhez a cikkhez!


Gyorshírek



Blogok

Partnerek

Transindex

Támogatók

Communitas